az időjárás most különösen kegyes. Elég egy polárfelső. Csodásan süt a nap amíg a végtelen aranyszőnyegen poroszkálok komótosan. Az épülő-szépülő állatkert előtt menő technikai ruházatba öltözött futók előznek balról. Párszáz lépéssel később ordasszínű farkasforma husky húz el jobbkezem ujjai alatt. Pillanatra mellémszegődik mintha új kutyám lenne, a múltkori kilátólátogató norvég fiatalok is annak hiszik amíg jámbor sárga keverékükkel ismerkedik. A mögöttem beszélgető két fiatal csaj egyikének utasításait követi amúgy.

Folyamatosan susog és neszez az erdő. A falevelek puhán szállingóznak a gravitáció fogságában mint óriás arany hópelyhek, beborítva a lombtakaró alatt lassan eltűnő ösvényt. Középiskolás csapattal telik meg a völgy, beszédük messzire visszhangzik a rőtarany katlanban.

Fölfelé kaptatok míg ismerős jelzésű ösvény nem keresztezi utam. Lassan összes lombjukat levetik a fák és meztelen pózolnak akár a fényképésznek modellt álló sudár asszony.

Dimbesdombos tájon haladva gyűjti hűséges túracipőm újabb kilométerek tucatjait. Nagyjából sejtem merrefelé tartok az alacsonyan járó őszi nap fényében csillogó erdő sűrűjében.

A torony alsó parkolójától induló turistaútba torkollik az ösvény, hogy félkörben kerülje meg a hegytetőt. 

Ezt az utat mostanában többször megjártam és nem akarok ismét a kilátó felé kerülni. Egy északi túrához a forrásvidék felé már kevés az idő, hamar besötétedik. 

Megyek egy darabon majd visszafordulok és új jelzés vagy inkább az elfeledett sárga kör mentén folytatom utam.

Lágyan kígyózva csillog az aranyszőnyeg amíg a szem ellát.

Elhaladok az utolsó óaranyba öltözött fa előtt mielőtt teljes téli csupaszságra vált, hogy a nyálás szürke hidegben némán merengve várja az első rügyfakasztó madárdalt.

Csak hull csak hull reám aranyeső..a vállamra is jut a komótosan szállingózó klorofilvesztett levelekből. Már-már hallani vélem a Benkő László kínozta analóg szinti elnyújtott vonyítását. Korg, ARP, Yamaha CS, Moog nem tudom miféle legendás hangszerből csiholta ki a szóló hangjait a billentyűk szakállas mestere.

Pirosban pompázó random turistanő az őszi fényárban. Pár hét és visszafordíthatatlanul elenyészik a látvány, hogy egy év múltán megújulva megismétlődjön a természet örök körforgásában.

Nyomokban némi zöldet még tartalmaz a táj, míg mindent elönt a végtelen aranyló dagály.

Visszafordulva az ellenkező irányban derítem fel az ösvényt. Egészen a völgybéli kiindulási pontig jutok. A hangoskodó diákseregnek már nincs nyoma.

Hihetetlen, hogy az arany ennyi árnyalatban képes pompázni. Gold leaves are forever..

Nemsokára keresztezem a hegycsúcsra vezető népszerű útvonalat. Fiatal párok kapaszkodnak felfelé. Gyilkos ölebecske rontana nekem ha gazdaasszonya engedné. Rettegést mímelve röhögök a vérmes aprójószágon.

Sokan kirándulnak a szép időben. Hat óra szakadatlan menetelés után hazafelé veszem utam.

Az utolsó sárgalombú fa előtt kifogy a szusz fényképezőgépem akkumulátorából, az objektív csiga módjára visszabújik a fémvázba, ahonnan többé már semmivel nem tudom előcsalogatni..