Ritka Vénusz-Jupiter bolygóegyüttállást láthattunk a napokban. Ha már így esett elindultam éves rendes zarándoklatomra, ami a nagynak kábé harmincadrésze, egynapi etapja. Szerettem volna elkerülni a rettenetes hőséget, estébe hajlottak már a fák susogó ágai. Szokásos kompakt felszerelés a vállamon, a mindent kibíró mobil és egyetlen túlélőcuccom mellé bekerült a csomagba egy spécin rögzített német műanyag palack amit vizeskulacsnak szántam. Tempósan haladtam fölfelé a megszokott útvonalon, fiatal szülőpár állt előttem az úton apu éppen szivárvány szappanbuborékot fújt aranyos kislányának. Staffordját fékezte egy férfi a pórázon, de a kutya megszagolt és farokcsóvált. Megszoktam már, jókat röhögök magamban.

A kutyák látják az emberek lelkét, s a gazdik erről mit sem sejtenek. Mindig eszembe jut az enyém: a vörös hétpróbás gengszter és az ő Jason Statham féle konfliktuskezelési módszerei, különös tekintettel a nőügyekre. Hiába magyaráztam neki, hogy a kirívóan közösségellenes viselkedés nem a modern demokratikus társadalmak elfogadott társadalmi együttélési normája, konok elszántsággal próbált ellentmondani.

Rendszerint határozott közbelépésem mentette meg a rivális kankutya bőrét, nem vérre menő viták voltak ezek inkább tekintélyalapúak, a megadást ebem nagyvonalú gesztussal tolerálta. Falkasorrendben nem volt kecmec. Mégis ezt a csányivilmosi  eszmefuttatást hogyan magyaráztam volna el a megrettent gazdának? Sehogy. Megelőzés, szigorú baloldalon közlekedés, kussolsz-továbbmész vezényszó, a kutyás- és főzőműsorok előtti korban ellentmondást nem tűrő precaesarmilani módszerek alkalmazására volt szükség egy olyan kutyánál akit különben kenyérre lehetett kenni és majd szétesett a heves farokcsóválástól amikor egy jóbarátot üdvözölt. Vastag irháját gyakorlatilag két esetben mentettem meg: serdülőkorában egy drótkeritésen felmászó defektes pitbullt kellett jobb belátásra térítenem a próbaképpen magamnál tartott fém szájkosárral, az állandóan földet porszívózó félvéreb és a szájkosár cimű tragikomédia később ért tanulságos véget, a második esetben egy hírhedten goromba koszlott komondor egy kerékpáros nő lábikrájának átharapása után lendült támadásba, miután kutyám a filces bundán nem talált fogást spurizni kezdett a 30 kilóval nehezebb ellenfél elől, hiába, ezért a póráz karabinerének célzott alkalmazásával akadályoztam meg a konfliktus eldurvulását. Hoppá kimaradt a foxikaland. Az öregúr és két kifinomult taktikával támadó terrierje. A vezér szemből a lógó fülekre és pofára ment miközben koordinálta a sunyi másodhegedűs hátulról támadó haverját. Csakhogy nem sejthették a vörös nagydarab balek kiskorában kiképzést kapott a fürge, erőszakosan, alattomosan, összehangoltan támadó falka ellen. A Halálosztag három foximaxikeverék tagja a kerítés alatt átkúszva aprította az arrajáró szerencsétlen jószágokat. Kölyökkutyám először megfutamodott és tudtam, hogy meg kell tudnia védeni magát a gazda nélkül érkező villámgyors kistestű támadók ellen, gyorsaságom itt kevés volt. Nem játszhattam minden alkalommal Dredd bírót. Rendszeresen visszavittem a katlanba. Hamar rájött a megoldásra: állandó forgás és a vezértörpe megrázása pikkpakk véget vet a kellemtlen inzultusnak. A két foxi csúnyán ráfaragott volna ha nem szólok a gazdinak, hogy most kellene befejeznünk az akciót. Szerencsésen szétválasztottuk a küzdőfeleket. A jobb sípcsontom később elkezdett égetően fájni, otthon vettem észre az éktelenkedő lyukat. Életem első és ezidáig egyetlen kutyaharapását a traumatológiai ügyeleten látták el. A heg ma is megvan. Kilencéves korában egy ifjú boxer megszaggatta kutyám fülét, mert furfangosan ki tudta nyitni a futtató kapuját és nagyfaterkorban is jobban futott nálam. Több mint egy hónapig naponta kellett átkötöznöm és a varrattszaggató rázás ellen kidolgozott leukoplaszt technológiával rögzítenem a helyreállított fület. -Papi a csúcson szokás visszavonulni- mondtam a glükozaminszulfát tablettákkal szétkokszolt, elkopott csípőjű, sokszor sántikáló utcagyőztesnek négy évvel a halála előtt. Megszámlálhatatlan kaland alfával..

Meglepően gyorsan értem el a Tóvidéket lent északon. Enyhe szél fújt, ahogy haladtam a tájékozódási pontok mentén úticélom irányába. Színes csíkok és keresztek a fatörzseken, budisor, kidőlt fa, erdészeti út, forrás és magányos kulcsoház, mocsaras földút, árkok és rézsűk, a lassan emelkedő betonösvény, a kerékpárút miniszerpentinjei mind régi ismerősök. A Tóvidéken nyugodt mederben hömpölyög az élet.

Csinos házak, rengeteg fa és virág amerre nézek. Sátoros modern nomádtábor vár a fogadónál. Úniós pénzből épül a malommúzeum. A főtér elzárt vízcsapjából nem tudtam megtölteni pehelykönnyű kulacsomat. Horgászok vackolták be magukat éjszakára féltucatnyi bottal, hálózsákkal tuningolt kempingszékek csábítgatták a pihenni vágyót. Emlékképek villantak a kölyökkori horgászásokról: villantó, műlégy, fenekezés, önetető, berek, csónakázás a maráson, gubbasztás nádasban, suttogás a parton, csönd legyen mert elúszik a hal, Shakespeare meg Ryobi orsó, japán damil, teleszkópos bot, vizsgák, egyesületi tagság, halőrök, végtelen várakozás, Miki kapitális harcsája és csukája.. az izgalmasabb biciklizésre, szörfkajakra és fényképezésre váltottam. 

A gyerektábor lobogó tüze mellett a takarítóverseny helyezettjeit köszöntötték udvarias tapssal. Kapuval kerített és nyitott horgászstégek végeláthatatlan sora mentén haladtam. A nap a látóhatár alá bukott, udvara még hosszú percekig narancsszín derengésben pompázott. Varázsütésre gyúltak a csillaglámpások pislákoló fényei. Az Esthajnal új társra lelt szemre egy arasznyival nyugati horizont fölött. A távoli böhöm gázbolygó arany légypiszokként kerülte meg az óramutató járásirányával egyezően. Egykét nappal ezelőtt még egymás fölött keringtek. Kényelmetlen volt a horgászpad. Zsivajgó táborozó gyerekek, politizáló harmincasok, szerelmespárok hangját halottam a parti sétányról. A tó vizén szállva a túlpartról induló hangfoszlányok gitárral és dobbal kísért német folkhangversennyé álltak össze. Summer life on the lakeside. A ragyogó telihold sejtelmes fényében a fák, bokrok éjszakai árnyként lopóztak.

Hűvösebb lett. Megkerültem a tavat. Hazamenjek-e holdfényben? Ordítva kötekedő őzbak intett maradásra. Még valamelyik megmogyoróz az agancsával.. Ebben időszakban mind megvadul a szerelemtől, jobb a békesség. Egy faház teraszán vártam a hajnalhasadásra. Hozhattam volna hálózsákot..de ez egy minimáltúra, épp így jó. Ufó repült, két tarfejű alak leselkedett a fák között, apró fekete lények szaladgáltak a fűben..álom és ébrenlét határán telt el pár óra. Madarének ébresztett. Zseniális óbégatás, zsivaj, lárma. Újra magam mögött hagytam a sátorban alvó nomádokat. Az országút közepén kapitális szarvasbika legelt. Visszanéztem a fényképet: fák, az üres út szürke aszfaltja jobboldalon a vadveszélyre figyelmeztető táblával. Hahó, ébresztő pajti még két óra menetelés van hátra..