gyönyörű őszi időben őszi menetfelszereléssel felszerelkezve kaptatok az emelkedőkön. Új ösvények új kalandok felé visz utam. Napok óta nem esett, minden megszáradt- gondolom rutinos túrázóként. Az első hiba: alábecsülni a természetet. Az őszi napéjegyenlőség elmúltával már nincs annyi erő a napfényben, hogy három nap alatt kiszikassza a mélyerdő sarát. Túrám kezdetén még nem sejtem mi vár rám a vadon útjain. Kedélyesen menetelek az új, szokásosnál meredekebb útvonalon. A limest elérve állítgatom fényképezőgépem, hirtelen se kép se hang. Óbazmeg most szarod össze magad te hálátlan tragacs!- sötét szárnyként suhan a komor gondolat. Üzemmód váltás, kikapcs-bekapcs, akku ki-be és egyéb ad hoc rutin elektronikai varázslások után még mindig fekete a kijelző. Az árulás jutalma kegyetlen megtorlás. Vágnám egy sziklához szarjankót mikor elmém dühtől elborult homályát eloszlatja a megvilágosodás csodásan vakító fénye. Display üzemmódot váltva újraéled a kijelző. Három nő bukkan fel az ösvényen és leülnek a padra. Pórázon vezetett fekete kutyust idomít a barna. Még több jön. Majd két férfi. Köszönünk. Idősek érekeznek nagyobb csoportban. Szervezett túrázó happening. A keresztnél új útvonalra térek. A műút balodalán haladva követem a jelzést. Három csaj állít meg. Die fantastische Drei. Fénymásolt vaktérképet lobogtatva kérnek útbaigazítást. Teljesítménytúrázók akik ellinkelték az eseményt és bő háromnegyed órájuk van a célbaérkezésig. Sajnos ezmán sovány lesz lyányok. Előveszem pleisztocén korabeli papírtérképem és megoldást keresek. Igen végig halad a zöld sáv az út mentén- közlik búcsúzáskor mintegy cserébe a fontos infót. És megvan a kavicsos erdei interstate. Finomítgatok a képbeállításokon, hátam mögött hang szól. A profi teljesítménytúrázó hangja. Fehér kommandóskalap, khaki bermuda, túrabakancs, tizenöt-húsz literes hátizsák, norbicvóking [ejtsd:nordic walking :] ] botok kézkimélő kesztyűvel és brutális versenytempó. Jókaképek? Lumiázniszoktam. Jaja műanyaggyáros fotosoppereket énse nemkomázom. Bottalgyorsabb? Osztmerreazarra? Kedélyesen elbeszélgetünk, előkerül a jóval korszerűbb kissé szakadt túratérkép. Az enyém még a nyugati civilizáció hajnalán készült és elmondása szerint fabatkát sem ér.. Fontos ismeretekkel gazdagodtam. Hja az élet kőkemény. Gyorsvonatként robog tova az úton.

Este koncert. Hallgatja vagy előadó? Költői kérdés. Mint téli korcsolyázáskor a befagyott halastó jege úgy csúszik cipőm talpa az alattomos sár. Felveszem a profi tempóját és beelőzöm. Amíg a kéktúra elágazásnál merengek, jobbrakanyarodik és elnyeli a vadon. Folytatom a zöld sáv mentén. Minden üde zöld, az aranyerdő csodája még várat magára. Nemsoká beköszönt a hideg, a levelekben lassan leáll a klorofilgyár s lehullva nyálkás rozsdaszín avarként borítják a talajt, a fák ekkor téli álomra hajtják lombkoronátlan fejüket. Visszaveszek a tempóból és gyönyörködöm. A forrásvidéket tűztem ki célul. A felfestett jelzés természetesen eltűnik a vaskosabb fatörzsek oldaláról. Ismét navcomra váltok. Fakitermelő és vadászutakon haladok. Távolban láncfűrészek dalolnak. Gyilkosan vernyog az agresszív kétütemű motorhang. Messzire visszhangzó puskalövéseket most nem hallok. Azt mondják errefelé már végetért a bőgés. Vastag fehér pólóm eléggé elüt a környezet színétől. Az erdő közepén hatalmas tar sávok mindenütt. A kidöntött, legallyazott, feldarabolt fatörzsek takaros rendben hevernek az erdészeti utak szélén. Kell ami fűtse a biomassza erőmű kazánjait, a prolik kályháit. Csak a hüjeidealisták tekintenek hasznos, széndioxidot feldolgozó, vizet megkötő, oxigént- és árnyatadó élőlényként a fákra. 

Röpke pillanatig azt hiszem végleg elkeveredtem a vadonban. Totális gebaszt esetén ultima ratioként smsben fogom elküldeni gps koordinátáim legjobb barátomnak aki google mapsben kikukázza a pozícióm. Ha beüt egy súlyos navigációs- vagy reaktorhiba és eljutok a végkimerültség állapotába alternatív megoldásként kikeveredek az útra, ha kell stoppolok. Fennál a veszélye, hogy az autósok ebben a szerkóban magányos migránsnak néznek és beletaposnak a gázba. De a vállamon himbálózó bulldogforma fényképezőgép valahogy nem életszerű. Szerencsére navcom elég ritkán hibázik. Vadak, vadászok, kutyák, terepjárók, munkagépek túrta földút sarába süpped minduntalan a túracipőm. Csúszós lejtőn szánkázó disznókról, őzekről, szarvasokról beszélnek a nyomok. Elfogy a földút navcom egy kitaposott ösvényen visz be a dzsindába. Gyerekzsivaj visszhangzik a lombok között. Cserkész vagy iskoláscsapat halad valahol a sűrű vadonban. Meredek mélyedésben ereszkedve érem el a völgy alját. Megérkeztem. Előttem a forrásvidék, lustán csörgedezik a patak. Az erdőből kiérve ismerős elágazásra bukkanok ami egészen a főút meletti népszerű autós fogadóig visz. Visszafordulok. Hűvös, időtlen nyugalmat áraszt a patakvölgy. Itt szó szerint hűvös van, a napsütötte tisztásokon meg kellemes ruhaszárító meleg.

Előveszem hűséges túlélőtelefonom és újratervezek. Vissza kell fordulnom ha nem akarom, hogy az este a vadonban érjen. Japán zászlós csapáson haladok. Hihetetlen szép a táj. A jelzés elenyészik, elnyelik a patakmederbe dőlt korhadó fatörzsek. Beomlik alattam az ösvény, három métert zuhanok a mélybe. Nindzsként pördülök meg a tengelyem körül fényképezőgépemet markolászó kezem, fejem a lehető legmesszebbre tartva a mohos szikláktól. Ha most koponyámat halloween tökként lékelné meg egy aljas kődarab remek vaddisznó és kutyalakomává válnék. Az SD kártya még évekig hűségesen őrizné képeim. Bamba balekság, bebaszna. Leporolom a gatyám és erőteljesen káromkodom két - uszkve három fertályórán keresztül. Ez a turistaút járhatatlannak tűnik.. Egy zöld kör szegélyezte meredek emelkedőn kaptatok fölfelé. Tucatnyi lépés után a zöld körnek is nyoma vész. Navcom újra bekapcsol. Folyamatason fölfelé haladok, megfordulva egy város ködbe vesző sziluettjét pillantom meg a hegyek között. A katlantól távolodva a hegygerinc felé északnak haladni, szól a navcom utasítás. Hihetelen királyság: Nagy Zölderdő. 

Horhosok, csapások, földutak visznek hazafelé. Végül a kavicsos sárga út - erdei interstate- városomhoz közelebbi szakszán kötök ki. Elhaladok az ismerős tereptárgyak (navcom azonosító pontok) mellett. Magányos lakókocsi, fakereszt, erdőgazdasági sorompó, beton jelzőoszlop. A nyár végi túra útvonalát kell követnem visszafelé. Hegynek felfelé rongyoló gépjárművek erőlködő motorzúgását hallom. Pontosan tudom hol vagyok. Visszatérek túrám kiindulási pontjára a limes környékére ahonnan már világtatalan vánszorgó zombiként is hazatalálnék. De közbeszól az élet és egy fatális véletlen találkozás összehoz egy kecskesajtkészítővel aki bevisz a város szívébe. Kedélyesen mesél, agyam akkurátosan raktároz minden infót. Sajtkészítőként hétnapos a munkahete, hétvégén vásározik, akár több helyen is. A kecskék jófej, meglehetősen igénytelen állatok. Először lelegelik a falombokat és a bokrokat, azután állnak neki a fűnek. A bakkecske tényleg büdös és egy rendszeresen elkísérni vásározni. Most éppen nem büdösített a kocsiban. Netán vezet is ha a gazdi fáradt?- morfondírozom a kocsiba zsúfolt OSB sajtpult melletti ülésre behajtogatva..Ültem már anyajuhokkal és bárányokkal együtt egy pásztor Suzuki Jimnyjében de a kecskés sztori momentán mindent überel..