Véget ért az Europa Cantat. A szombati zárókoncert előtt a staff feliratú pólós közreműködők szorgalmasan kerítik el a VIP részleg székeit. A bal szektor ülőalkalmatosságait mezei halandók plebejus hátsója nem érintheti. Közterületesek sorakoznak az autóik mellett. Grandiózus Esküvőbe csöppenek, kalapos vőfély, keménykalapos talpig választékos angol eleganciába bújt násznépterelő fiatalember, kiöltözött jócsajok (némelyik nagyonjó) és kevésbé jópasi párjuk, a szokásos esküvői tömeg kisgyerekekkel, idősekkel, ide-oda futkosó könnyűfémtéglához kapcsolt kályhacsövet lengető hangosan kattogtató fotóssal és sűrű törzsfordításokkal svenkelő videóssal. Csodaszép ifjú pár. Első benyomásom alapján egyetemet végzett fiatalok akik fényes jövő előtt állnak. Bemennek a templomba s utánuk marad két kerti szék gyorskötözővel egymáshoz rögzítve a dóm előtti kandeláberek szegélyezte sétányon. Megérzésemre hallgatva leülök az egyikre. A templomi szertartás örömittas nyáját elhagyó anyuka a téren terelgeti örökmozgó totyogó kislányát. A kis málnakeverők mozognak, mozognak fáradhatatlanul.
A csoportdinamika érdekes dolog.
A zárókoncert kurrens rendezvény és sejthető, hogy megindul a darwini harc az ülőhelyekért. Sokszor figyelem az embereket mint valami csöndes szemlélődő etológus. Most van elég időm. Elkezd megtelni a tér. A közönség először elfoglalja azokat a műanyagszékek amelyeket nem őriznek biztonságiak és közteresek, majd a székesegyház oszlopok szegélyezte párkányfülkéit, végül a girbegurba térköveket. Ülve bámészkodom, mellettem vonul el násznép. Nyugalomra intem a bennem lakozó vadászt: -Ez nem a te pályád faszikám. Örök dialektikus harc dúl az ultramonogám visszahúzódó civilizált jófiú és a mélyben lakozó féktelen ősmácsó szörnyeteg között, turista outfitben nagyjából annyi eséllyel indulok a puccparádén, mint suhogósmelegítős jogger az operabálban. Már talpalatnyi földért küzdenek a látogatók. Mamik és papik hurcolnak kispárnát, kempingszéket. Ők már rutinos kitelepülők. Tetszik a nyüzsgés, pezsgő élet költözött a városba. A fények egyre fogynak, kórustagok mászkálnak ingáznak föl-alá ötven méterről is fölismerhető nyakbaakasztott belépőkártyával, elvegyülve az őslakók és a vendégek között. Bábeli beszédfoszlányok szállnak a lenge esti szellőben. Előttem franciák, olaszok ücsörögnek, kínai fiatalok portyáznak, észtek akiket finneknek vélek vagy finnek akiket észteknek..Ki tudja? Jólöltözött idősebb pár horgászhokedlikkel felszerelkezve telepszik le balkézfelől. Két hölgy helyét őrzöm. Kórusok váltják egymást a beéneklések alkalmával. Technikusok telepítenek két, színpadra irányuló fotonágyút és úgy posztolnak mellettük mint a Halálcsillag turbólézertüzérei. Lassan belecsapunk a lecsóba. Nyugtalan vagyok, átadom addig féltve őrzött érinthetetlen és kiváltságos helyem. Fényképezőgéppemmel portyázni indulok. Magányos drón ufóként lebeg a tér fölött, kunsztfordulókkal tarkítva a showt. A nép integetve köszönti a huszonegyedik század hírmondóját. A brit kiejtéssel beszélő érzésem szerint német műsorvezető jól konferál. Pörög a műsor, jó a hangulat, élvezem. Énekszó: emberi hangra hangolt orgona. Kodály csodát teremtett belőle- gondolataim a komenyizmusban mélyen elhallgatott klerikális énekművei egyikének túlvilági hangáramában lebegnek. Pillanatra megborzongok. Mellettem fiatal lányok énekelnek az önkéntesek osztotta kottásfüzetből. Körbenézek. Mások is ezt teszik. A zene a boldogság kútját tápláló egyik forrás. Zen mesterré átlényegülve sodródom a tömegben, a műfajkavalkád hanghullámai úgy csapkodnak a füleim körül mint az adriai tengervíz. Svájci zászlókat lengető fiatalok szappanbuborékontó fézerrel lövöldöznek és ujjongva éltetik a színpadon táncolva vezénylő Andyt. Supermario zenéje kórusműként előadva Zuuupakúúúl. A műsor végén a dóm világosan derengő monolittömbje villódzó fényköntöst ölt. A színpad mellett állva nézem a fellépésre váró vidáman bohóckodó kórustagokat, aztán a lacikonyhák sűrű forgatagában araszolva belevetem magam a sűrűsödő éjszakába. Megint a pacsirta győzött..
