körül kering Földünk. Erőtől duzzadó középkorú csillagként sugározza roppant energiáját minden látható és láthatatlan tartományban. Magjában a gravitáció és a magfúzió küzdenek, e harc még sok száz millió évig eldöntetlen pontosan addig amíg a hidrogén üzemanyag kitart. Az általa szétszórt részecskeáram gigantikus buborékként borítja be a Naprendszert egészen a mélyűr határáig. Itt a csillagközi térben repül magányosan a Voyager 1, oldalán az emberiség aranylemezre rögzített üzenetével, amihez gondos kezek tűt mellékeltek és persze útmutatót a matematika univerzális nyelvén. A plutónium hajtotta RTG generátorok lemerülőben, csak a szonda legszükségesebb műszereit hagyták bekapcsolva a JPL mérnökei, a többi fűtés és energia híján megfagyott az űr dermesztő hidegében. A nagyteljesítményű rádió tányérantennája mindig a Föld felé néz a NASA Deep Space Networkön keresztül biztosítva  a kommunikációt. A rádión kapott új utasításokat tartalmazó meghajtó szoftvert két precíz digitális szalagos adatrögzítő tárolja és tölti be a primitív központi egységbe. A gáz- és porfelhőből álló csillagbölcső amelyből Napunk keletkezett egyben a Naprendszer összes bolygójának bölcsője is volt. A Nap az élet közvetlen és közvetett forrása. Ősi civilizációk, letűnt kultúrák istenítették és áldoztak az oltárán tudván azt amit mi elfelejtettünk..

Lassan derengeni kezd keleten az égbolt.

A csillagok fénye fokozatosan elhalványul, mintha a nagy fővilágosító csökkentené szép lassan mindenik fényerejét. Fényképezőgépem próbálgatom, képzajt keresek az elkészült fényképeken. Sohasem unom meg a látványt amint a Föld számunkra komótosan forogva kikerül az éjszakából és átlép a nappalba. Hideg van. Majdnem fagy. Összezárom a patentot a tollkabát nyakán és várok. Hasonszőrű ember pattan ki autójából és jó reggelt kíván. DSLRjét lóbálva energikusan lépdel a beton mellvéd irányába. Igen a bronzszobornál vagyok, innen a legszebb a kilátás. Készítek pár fotót, amikor érdektelen rózsaszínné halványul a kép elindulok a Mandulás kemping irányába.

Gimnazista koromban dolgoztam itt. Beíró voltam, a kiscsákó aki a vendégek adatait a nyilvántartásba -beírókönyvbe- körmöli. A portás afféle adjutánsa. Mindig gyalog mentem műszakba ami bő háromnegyed órás kaptatást jelentett hegynek fel. Szinte szív-tüdőgéppé treníroztam magam azon a nyáron. Életem egyik legnagyobb felhőszakadása hazafelé kapott el. A buszok kedélyesen, gondolaként ringatóztak a semmiből eredő, mérges, hirtelen megáradt hegyi patakok habzó törmelékkel teli vizében. A nép az ABC áruházak tetőszerkezete alá húzódott és türelmesen várt a fülledt melegben. A merészebbek egy perc alatt áztak papírpempő állagúvá mialatt a térdig érő vízben gázoltak. A kemping nyugis munkahely volt. Emlékeimben él. Romhalmazzá lett a Vidámparkhoz hasonlóan, fenyővel szegélyezett tisztásain az elfeledett turisták beton emlékművei sorakoznak katonás rendben. Az épületek maradványait vandálok dúlták. A nagykapu két lámpaoszlop őre baljós rozsdamarta ábrázattal tekint le a vándorra. Magányos fotós vizslatja a porta épületének maradványait. Az apokaliptikus látvány minden érzékenyebb lelket megragad. Rigók énekelnek a lombkoronákban, nyitnikék adják az ütemet, harkályok dobolnak, szajkók kontráznak. Földöntúli, csodálatos muzsika. Lefelé gyalogolva egyre melegebb légrétegekben gázolok. A reggel már nem úgy ölel mint a fagyoskarú hajnal. Tavasz van.