monoton ketyegő valjoux szerkezet

feszülve hajta házában óraszív

billegője surrog jobbra-balra lép

rubinbágyban járó arnyszín kerék

apró gyerekként naiv voltam én

azt hittem az ég mélysötét brokát

hatalmas kéz lyuggatta át tűvel

s azon kersztül szüremlik a világ

szemem meresztem nyári éjjelen

fölöttem lebeg az elnyúló tejút

az orion övében hatalmas csillagok

felfoghatatlan tág végtelen a kút

csillagporszem vagyok egy müon talán

ki kóborolása során egyszer földet ért

s testbe beépülve önálló lénnyé éled

sokszor megkérdezve mi vajon az élet

tán régmúltban kiötlött pazar koncepció

mely alapján egykor mindez megfogant

tündököl megújul sokszínben hibátlan

melyből mindössze kulcslyuknyit láttam

hitványak vagyunk önzők és ostobák

nem becsüljük meg sosem ami van

javakat hajszolunk véresen kegyetlen

a szenvedésnek pedig papírszaga van