járom a langyos őszi reggelt, szikrázik előttem a ködlepte táj. Romos szellemház mered rám az úton, csupasz betonszörnyünk csúf látványa fáj. Azbeszt a falakban suttogja a város, spanyol bank kezében növekszik a tét, alatta a presszó bohém víg világa, hol vidám élettel telik meg a sötét. Állítom a blendét kékül az ég alja, minden apró pixel a fotonokat falja. Vakító az égbolt fekete a táj, másfelcolos szenzor nem dunai uszály. Szemfényvesztés nélkül kegyetlen az élet, bezzeg a fullframes alkothat csodaszépet. Kattingat kettőt-hármat s csókolgatja lábát az elvakított állat. Csak hiszed barátom mert nem ezen múlik, amit elméd alkot mind hamar kimúlik. Gyufásskatulyával is csodát elérhetsz, míg milliós szarral kattint más madár, idealizmus a lét megrontója, a bukott jutalmul mindig szopni jár. Basszál rá böffenti buddha, mának élj fiacskám ne fürkészd a jövőt, múltad megkopott rongyát dobjad nyomban sutba, a jelenben tegyed a tőled telhetőt. De enélkül hogyan tervezhetnék, ha agyam agyatlan konzumér srófra jár, jó életemhez még sok dolog hiányzik, s lakhelyem javakkal telik fel mint bazár. Ne tervezz barátom, csitítsd le zengő elméd, csobbanj a semmibe mint vadászkormorán, gondolatod tükör mi reflektál a létre, hamis ábránd nélkül a lelked nem lép lépre, lépjél túl egódon mint cérna tű fokán. Azontúl mit lelhetsz: a mindent uraló kozmoszt, hol billiónyi gázgömb sugarait szórja, végtelensok fényét mind arcodba tolja, mint csillagnyájt terelő parttalan időörvény e mindenség mozgató örökérvényű törvény.